AZ ŐSÖK TISZTELETE – BOGNÁR GABI, MŰKRITIKUS

Megejtő az a közvetlenség, amellyel ránk néz a megsárgult fotóról a hajdanvolt fiatal pár. Levélrészlet mögöttük amolyan szépséges békebeli folyóírással, töredezett lapok. A személyes emlékezet tárgyai. Még őrizzük őket, de az a két szempár a fotóról, az a kéz, amelyik a levelet írta, a lapokat tapintotta: porrá lettek.
Finoman futja körbe a csipke a púderszínű alapot, aztán csendben darabjaira foszlik. A vászonra asszamblázsként felvitt kézimunka mintáit homokból ragasztva imitálta a festő. Porból van megalkotva ez a gazdag ornamentum, és porrá lenne, ha nem rögzítené az emlékezet, ahogyan ezt a festmény is teszi a maga eszközeivel.
Elénk állít, konzervál, fixál, küzd a mulandóság ellen. Az emlékek apró oltára ez a kép. Hasonlatos az apró ereklyéket magukba foglaló apácamunkákhoz, amelyek csipkékkel, gyöngyökkel kivarrt párnácskáikban csontokat rejtettek és hajszálakat, fohászok között jöttek létre, hogy szépségükkel segítsék a fohászkodót, aki tán a puszta maradványok látványától iszonyodva fordította volna el arcát.
Nézhetővé tenni a nézhetetlent. Elfogadhatóvá az elfogadhatatlant. Felfoghatóvá a felfoghatatlant. A csipke halotti lepel is, amely nem csak díszíti, el is takarja a halottat, majd vele együtt foszlik szét. A gondosan felragasztott textil éppen a közepén lyukad át. Itt rémlenek fel az emlékek, itt a legelevenebb a kép. Bár kérdés, hogy nem a fotó lenne-e éppen a leghatékonyabb memento mori – ahogyan a fényképezés elméletírói számos helyen megjegyzik – már a kép készülte utáni pillanatban is a pillanat múltjával szembesítve bennünket.
Ahogyan körbeveszi az emlékezet a drága nagyszülőket, úgy öleli körbe őket a csipke, a festő munkája, amellyel a csipke fesléseit aprólékos gonddal homokszemekkel pótolja, a minta ritmusát követni próbálva, de végül is kizökkenve, szabad folyást engedve az ornamentumnak, mert annak saját élete van. Egyáltalán: élete van, ahogyan a képnek is, tárgyától független élete és elevenítő ereje van.